Karácsonyi angyal - 1. fejezet

2012. febr. 26. 18:33 - írta Mends

Anyáék totál ki voltak bukva. Le s föl járkáltak – sőt rohantak a házban - apa kocsi kulcsait és irattartóját keresve. Jellemző a szüleimre, mindig az utolsó pillanatban jönnek rá, hogy itthon hagyunk valamit. Már vagy tíz perce el kellett volna indulnunk, amikor apa rájött, hogy nincs meg néhány cucca. A bőröndök már az ajtóban vártak, mi Scottal teljes téli felszerelésben álltunk az ajtóban és nagypapa fél percenként az óráját nézegette. Ő sem szerette volna, ha lekéssük a gépet.

Idén – hála apa túlóráinak – nem itthon karácsonyozunk. A szüleim, az öcsém és én elutazunk Floridába. A nagyszüleim is jöhettek volna velünk, de ők nem akartak. Azt mondták, hogy eddig mindig Alabamában töltötték a karácsonyt, és nem most fognak elkezdeni utazgatni. Már rég elmúltak hatvan évesek. Persze megértettem őket, de valószínűleg – nos, akár tetszik akár nem, lássuk be – ez az utolsó lehetőségük egy decemberi kiruccanásba.

Nagyapa elvállalta, hogy hazahozza a kocsit, miután apa kivisz minket a reptérre. A jegyek – direkt megjegyeztem – apa utazótáskájának a jobb oldali zsebében voltak. Eszembe jutott valami.

-            Apa – szólítottam meg, amikor a konyhából éppen rohant fel az emeletre.

-            Mi van? – kérdezte mérgesen visszafordulva.

-            Nézted már a táskádban? – tettem karba a kezem – már amennyire a dzsekim engedte.

-            Biztos, hogy nincs benne – vont vállat.

-            De a repülőjegyek is ott vannak – mosolyogtam.

Apa rám meresztette a szemét. Biztosra vettem, hogy teljesen megfeledkezett a jegyekről. Mégis ahelyett, hogy megköszönte volna, párducként vetette rá magát a táskájára és egy rántással kicipzárazta a legfelső zsebet.

-            A jobb oldalon – mosolyogtam és nekidőltem az ajtófélfának.

-            Most büszke vagy, Becca? – nézett fel rám miközben már a kezében fogta a slusszkulcsot.

Csak vállat vontam még mindig ugyanazzal a magabiztos mosollyal. Felkiáltottam anyának, hogy megvan minden, és amikor végre ő is lejött elköszöntünk nagyitól, még utoljára személyesen is boldog karácsonyt kívántunk és nagypapa kitolt minket az ajtón. Apa egész úton padlógázzal ment, hogy bepótoljuk azt a majd’ tizenöt percet. A bal oldali ablaknál ültem, Scott középen, nagypapa pedig a jobb oldalon. Az autópálya két oldalán a végtelen síkság havas volt. A fák ágain megült és a bokrokat is beterítette.

A gépet majdnem lekéstük. A hangosbemondóba már harmadjára szólították fel a floridai járat utasait, hogy szálljanak fel, amikor a kapuhoz értünk. Anyuék széke még csak a közelébe sem volt a mieinkhez. Mi a gép elején ültünk, apáék pedig a végén, szerintem ugyanazon az oldalon. Én ültem belül, mert még Scott soha nem ült repülőn, és ha esetleg rosszul lenne, könnyebb legyen kirohannia. Én egyszer utaztam már repülőn. Minnesotába mentünk az iskolával. Afféle nyári tábor, kicsit eltúlozva. Ez hetedik utáni nyáron volt, két és fél éve. Akkor nem voltam rosszul, viszont volt pár osztálytársam, akik rendesen kiadtak mindent. Ezen okulva, amikor jött a stewardess Scott akármennyire is gofrit akart enni, salátát kértem neki. Ugyan nem tudtam, hogy attól lehet-e rosszul valaki, de nem ismerek olyat, aki hányt volna paradicsomtól. Az öcsém rettentő mérgesen nézett rám és azzal bosszulta ezt a vétkemet, hogy belemerült a videó játékába és az úton nem szólt hozzám. Ami azt jelentette, hogy én is elfoglalhatom magamat azzal, amivel csak akarom. Kikerestem a legjobb számot az MP3 lejátszómon és felhangosítottam a hangerőt. A fülhallgatót bedugtam a fülembe és belemerültem a zenébe. 

Az egyik volt osztálytársam, Jef ötödikben Miamiba költözött a szüleivel. Vajon ott laknak még? Tegnap este írtam a Facebook-os üzenő falára, de nem válaszolt. A legutolsó bejegyzése három hónappal ez előttről való volt. Talán már nem használja ezt a profilját, de nem találtam más Jef Carter-t. Mégis mennyi az esélye annak, hogy egy ekkora városba találkozunk véletlenül? Igen, egyenlő a nullával. Még már amúgy sem ismerném fel, ha szembejönne velem az utcán. Rémlik, hogy régen világosbarna haja és vékony arca volt, de azt már nem tudom, hogy milyen magas volt. A szeme színe, a fogai állása, a stílusa teljesen kiesett. És igazából már nincs is mit mondanom neki. Nem voltunk különösebben jóban, csak egy osztálytárs volt, és amennyire szociális voltam akkoriban, nem valószínű, hogy szívesen beszélt velem.

Három óra múlva leszálltunk a gépről. Átvettük a poggyászainkat és a repülőtér előtt béreltünk egy autót. Apa nincs hozzászokva a botkormányhoz ezért eltartott egy darabig, amíg megszokta, hogy nem kell hozzányúlni a váltóhoz. Tett pár kört a parkolóban és hangos szidalmazások árán a kocsi kiért az autópályára. Egyszer futólag a jobb oldalunkon megláttuk az óceánt és onnantól Scottot le sem lehetett lőni. Mindnet meg akart tudni. Hogy mikor érünk oda, hogy messze van-e az óceántól a hotel, hogy kimegyünk-e úszni, hogy vannak-e a part közelébe cápák, hogy veszélyesek-e az emberre és hogy karácsonyozhatunk-e egy hajón. Apa mindegyikre nemmel válaszolt és a lehetetlenebbnél lehetetlenebb kéréseknél átment a hangja hisztérikusan sikoltozóba. Ha nem tartottam volna attól, hogy idegbeteg lesz, ha elnevetem magam.

Amikor odaértünk már délután volt. Apa rosszabb koordinátor volt, mint hittem. Vagy két órát kocsikáztunk körbe-körbe a városon, ugyanis nem akartunk bemenni a központba. Aztán egyszer csak megérkeztünk. A szálloda hatalmas volt, afféle déli, luxusszállók egyike elérhető áron. Manapság ritkaság. A bejárat két oldalán négy sorban állhattak kocsik. Apa beállt egy az ajtóhoz közeli üres helyre. A bejáratiajtó kétszárnyas volt. Két bent álló férfi nyitotta ki mosolyogva. Bent a lila-fehér csíkos falak előtt drapp kétszemélyes kanapék álltak közöttük dohányzóasztalokkal, bár több tábla is tiltotta a dohányzást. A falon úgy három méterenként egy-egy felerősített aranyozott gyertya alakú lámpa égett. Teljesen feleslegesen, mivel a nagyalakú ablakokon rengeteg fény jött be. Viszont este, amikor a lila függönyöket elhúzzák, biztos, hogy nagyon hangulatosak. Meghitt hatást adhatnak. A recepciós pult az ajtó bal oldalán volt, mögötte két nővel lila ingben. Úgy látszik a szálló színe a lila. Apa bejelentkezett és átvette a két szoba kulcsát. Az egyiket, amin a 307-es szám állt továbbadta nekem. Mitagadás, számítottam rá, hogy külön szobát kapok, ugyanis apa egyszerűen borzongott, ha csak kiejtettem a számon a "női ügyeket". Azt nem tudtam, hogy Scott velük alszik-e vagy sem.

Mintha apa kitalálta volna a gondolataimat Scott felé biccentett, aki a pultba beépített akváriumban lubickáló pici, csillogó halakat figyelte.

- Ne vesszetek össze a szobán, amikor nem vagyunk veletek - mosolygott. - Ha kipakoltatok, gyertek le! - a kezembe adott két huszast, azzal elment.

Csak hüledezni tudtam. Egyetlen pillanatig sem tudtam belegondolni, hogy Scottal éppen ne veszekedjünk valamin. Több, mint egy hét összezárva vele lehetetlennek tűnt. Mert az még csak hagyján, hogy nem lesz külön szobám, simán túlélem, nem vagyok finnyás. Csak egész egyszerűen esélytelen volt vele eltölteni néhány napot kiabálás nélkül.

Akkor tértem észhez, amikor egy szőke széles vigyorú hordár felrakta a csomagainkat a kiskocsira. Karon fogtam Scottot és elhúztam a lift felé. Megmutattam a fiúnak - a kártyáján a Ryen név állt - a szobaszámomat, és az megnyomta a 4-es gombot. Az egész liftes út nem tartott tovább két percnél, de Scott megint alakított.

A lehető legfeltűnőbben bámulta Ryen-t, aki nem tudom, hogy nem vette észre, vagy nem volt hajlandó észrevenni. Pedig az öcsém össze-vissza mozgolódott, egyszer még a lábának is ütközött. De a hordár egyenesen előre nézett, mintha bármelyik pillanatban kinyílhatna a lift ajtaja és ő végre kimehessen Scott mellől. Megértettem és sokra értékeltam, hogy nem hagyta, hogy az öcsém felidegesítse. Aztán már nem bírta tovább és kénytelen volt mégis lenézni, amikor Scott rálépett a lábára. Persze ő azonnal kihasználta az alkalmat.

- Nem vagy te túl fiatal a bőröndök felhurclásáshoz? - kérdezte és nekem azonnal a Pheneas és Ferb jutott az eszembe.

- Nem - mondta Ryen óvatosan, gyanakodva méregetve a kisembert.

- Hány éves vagy? - kérdezte az tovább szeméremmentesen.

- Scott! - szóltam rá. Tudom mennyire idegesítő és igyekszem az univerzumot megmenteni tőle. És amúgyis ma már elfogyasztotta a kérdezés-adagját a kocsiban.

- Mi van? - nézett rám ártatlanul.

- Ugyan - legyintett mosolyogva Ryen. Hátracsapta szőke fufruját, ami persze visszahullott és belelógott a szemébe. - Nem hiszem, hogy túl fiatal lennék. - válaszolta, de nem árulta el, hogy hány éves. Jól tette.

- Becca lehetne hordár? - kérdezte azonnal. Szóval erra akart kilyukadni?

- Scott! - szóltam rá megint, de már úgyis tudtam, hogy semmi esély arra, hogy befogja.

- Ha elmúlt 18, akkor igen.

Ezzel csönd támadt. Scott megkapta, amit akart és Ryen örült, hogy békén hagyja. Végül a lift kinyílt és egy sötét zöld szőnyeges folyosó tárult elénk. Barna faajtók nyíltak. A világossárga falakon semmitmondó tájképek díszelegtek minden ajtó között. A hordár balra invitált minket, és pár méter után megpillantottuk az ajtó tetején a bronz táblán a 307-es számot. A zárba beleillesztettem a kulcsot, elfordítottam, majd belöktem. Ugyanolyan padlószőnyeg volt a pici előszobában, mint a folyosón. A falak világosak voltak egy egész alakos tükörrel és két oldalon két-két fogassal. Jobbra és egyenesen nyílt ajtó. Benyitottam a nagyobba és beértem a hálóba. A szobában két egy személyes ágy volt az egymással szemben lébő falnál. A másik falat hosszú erkélyajtók és ablakok borították, amiken átsütött a napfény csodás színbe borítva a szobánkat.   

Azt mondtam állj! -1. fejezet

2012. febr. 22. 20:22 - írta Mends

   Amikor beléptem az ajtón bűz csapta meg az orromat. Olyan volt, mintha egy üveg körömlakkor folyattak volna végig a gáztűzhelyen, aztán gyújtották volna meg; égetés, körömlakk és gáz szag volt. Ledobtam a kabátomat az előszobai szekrényre és átszaladtam a nappalin a konyhába. Kis, egyszinte házunk legnagyobb tere volt az amerikai konyha. A konyhát és étkezőt csak egy vékony derékig érő pult választotta el a konyhától. Anya ragaszkodott ehez, amikor hét éve ideköltöztünk. Akkoriban elhatározta, hogy az új házat az új élet szimbólumaként tekinti, és az "új élet" tervbe beletartozott az is, hogy megtanul főzni. Viszont iszonyatos tv-mániája van, és azt még ő is belátta, hogy erről nem fog tudni lemondani. Rálátás kellett a konyhából a nappali tv-jére.

   A narancssárga falakat körbe pultok vették körbe és középen volt a kis asztal a három székkel. Oda futottam a tűzhelyhez és levettem a gázról a lábast. Valami komolyan odakozmált benne. A víz - vagyakármi is volt abban - nagyban forrt és büdös gőz szállt ki belőle. Az egész helységben kinyitottam minden ablakot. A márciusi szél kivitte pár perc alatt a büdöset, hideget hagyva maga után. Akármit is próbált anya főzni, nem jött be. Biztos voltam abba, hogy itthon van. A kocsija kint állt a felhajtón és a bejárati ajtó sem volt kulcsra zárva. Éppen a lefolyóba öntöttem az égetett körömlakkot, amikor lélekszakadva megjelent a nappali ajtajában. Zöld kockás inget, alatta fehér ujjatlant és fekete nadrágot viselt. A haját cseppet sem takaros módon a bal vállára rakta copfba. A kusza tincsei össze-vissza szálltak az arca körül. Elragadó volt, azzal a reggeli álmos tekintettel és a rendetlen kinézetével. Olyan fajta, amilyen én még akkor sem tudnék lenni, ha akarnék.

- Mi történt itt? - kérdezte meglepődve.

- A főztöd...szóval, nem is tudom, hogy mondjam...meghalt - mondtam tele szarkazmussal a hangomon, amit nyilván ő még nem fogott fel.

- A francba, elaludtam - dörzsölte meg a szemét. - Pedig csak negyed órára akartam lepihenni. Szétszakadt a fejem.

- Akkor mért nem vetted le a tűzről? - kérdeztem és a cucc után köldtem a lefolyóba még egy adag vizet is.

- Az volt ráírva, hogy kislángon húsz percig forraljuk - vont vállat és mellém állt, hogy megnézze, mit művelek a konyhájában.

Az illata hasonlított a mézhez, de jobban ismertam annál, hogy elhidjem nem ivott pár pohárkával.

- Jó. Mi akart ez lenni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amit ő nem látott.

- Kínai - mosolygott. - Kim adott egy szakácskönyvet, amiben könnyen elékszítkető kínai kaják vannak - biccentett a pulton heverő könyvre. Eddig észre se vettem.

Az eleje piros volt, rajta kusza kínai írás, ami úgy festett, mintha festették volna. A szöveg alatt pedig egy tálba gőzölgő tészta volt, rajta valamilyen szósszal. Kicsit megviseltek tűnt már. A széle rojtos volt és a borítón volt jó néhány karcolás. Nem hittem, hogy azért, mert Kim olyan sokszor lapozgatta volna. Ő sem kifelyezetten egy konyhatündér. Akárhányszor voltam náluk én még soha nem láttam egy szakácskönyvet sem. Ő főleg a lakberendezésért, és a jingjangért volt oda. Abból volt rengeteg könyve, de egyik sem szólt a főzésről. Kételkedtem benne, hogy komolyan tőle kapta.

Miután a lakásból teljesen kiment a szag nekiláttam valami ehetőt összeütni. A hűtőben találtam gombát meg valamilyen húst. Jobb híján bepácoltam a húst, aztán fél óra múlva bedobtam a sütőbe. Így amikorra apa hazajött ehettünk. Apa szinte egész nap dolgozik. Reggel korábban kel, mint én és sokkal később ér haza. Gyakran marad ott túlórázní, így szinte teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor jön haza. Azért általában vacsoraidőre hazahúzza a korgó gyomra. Akkorra valahogy mindenki előkerül és végre le tudom ültetni őket az asztalhoz, kiszelve néhány röpke pillanatot rohanó világukból.

Apa komolyan kopaszodik. Ebből szinte mindig viccet csinálunk, és sejtem, hogy nem csak itthon. Amilyen mérgesen hazajön azt sejteti, hogy az irodában is húzzák ezzel. Pedig őt mindenki szereti. Csupa jót hallunk felőle a munkahelyéről és a barátaitól is. Talán kicsit túl jó is. Nem szól vissza, csak türtőzteti magát. Még ugyan eddig nem történt meg, de biztos vagyok, hoyg egyszer felrobban, és az évek minden dühét kiadja magából. Nem szeretnék ott lenni, amikor megtörténik.

Jó pár pozitív visszajelzést kaptam a vacsorát illetően. Szerintem koránt sem volt ennyire jó, de az éhes népnek még a sült gumi is megteszi. Anya bevállata az elmosogatást, így én visszavonultam és megcsináltam a leckém maradékát, amit nem sikerült, amikor hazajöttem. Igazából csak a kémiát kellett meggyűrnöm. Holnap dolgozatot írunk belőle, és a múlthét pénteki hiányzásom miatt lemaradtam az utolsó anyagról. Fél tíz volt, amikor hallottam, hogy apa nagy, nehéz lépteivel  elhalad az ajtóm előtt. Vártam, hogy bekopog, elvicceli, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a tanulást, és, hogy este már nem fog olyan jól az agy, és inkább menjek aludni. De nem. A léptek továbbhaladtak, el az ajtóm előtt, be a fürdőbe és húsz percen belül ki sem jöttek onnan. Aztán anya is ugyanezt tette. Végül, amikor már majd' leragadtak a szemeim elmentem fürdeni és az ágyban két perc sem kellett, hogy bealudjak.

Másnap apa már elment, amikor felkeltem. Anya kint volt a konyhaasztalnál, kezében egy nagy bögre gőzölgő valamivel és a mai újsággal. A konyhát belepte a kávé bűnös, hívogató illata. Ah lett volna akár egyetlen percem is mondtam volna anyának, hogy nekem is csináljon, de nem volt. Tegnap túl későn aludtam el, és picit elaludtam. Biztos voltam benne, hogy a buszt is le fogom késni. Visszaszóltam anyának, hogy megyek, amikor megjelent és felém dobott valamit, amit sikerült elejtés nélkül elkapnom. A kocsija kulcsai voltak. nagyon meglepődtem. Szinte soha nem adja ki a kezéből a slusszkulcsait. Néha viccelődtünk apával, hogy ha a kocsija és köztünk kellene választania, ő habozás nélkül a járgyányát választaná.

- Neked nem kell? - kérdeztem, mert nem akartam azt kérdezni, hogy "Neked nem ez a mindened?"

- Nem. Jim szólt, hogy nem kell bemennem - vont vállat szemforgatva.

Jim anya főnöke. Néha képes a szabadnapján behívni olyan kis pitiáner munkák miatt, mint a céges papírok lepecsételése. Ez úgy negyed órás munka, és akárki meg tudná csinálni. Több az út, mint a munka. Máskor pedig - mint most is - váratlanul szabadságolja. A pasas a kiszámíthatatlanság tizes listáján megüti a tizenötöt.

- Aha. Szép. Köszi! - vakkantottam és azzal kiperdültem a házból.

Kiálltam a garázsból a Fiattal és végigmenem a főúton. Oklahoma déli részén van egy kisváros, Wynnewood. Ez az én városom. Minden kis poros ól, gondozatlan járdazsegélyéből, minden kidőlt fájából és más hiányosságaiból árad az otthon édes, meleg illata. Az iskola majdnem teljesen a város szélén volt. Mint bármely más iskolának, ennek is a lehető legkisebb a parkolója. Amikor reggelente leszállok a sulibuszról, látom, hogy már minden hely tele van. Őszintén aggódtam, hogy nekem sem lesz helyem, és most nem is értem rá, hogy körbe.körbe furkiázzal a kocsisorok között. Inkább eleve a boltok előtti parkolóba álltam. Bezártam a kocsit, aztán amikor egy autó elengedett, átsiettem az úton be az iskolába. Éppen akkor húztam le a kártyámat, amikor becsöngettek. A folyosókon alig lézengett egy-két ember. És is besiettem az első órámra. Irodalom.

- Miss. Dalmas, nem gondolja, hogy eléksett? - kérdezte karbafont kézzel Mr. Stool, az öreg, bajszos irodalom tanárom.

- Elnézést. Elaludtam - húztam össze magam, remélve, hogy kivételesen nem nézek ki céklaként.

A helyemre slisszoltam, és bezuhantam a belső padba Marina mellé. Ő egy vigyorgó, apró integetéssel köszöntött amíg levettem a kabátom és elővettem a felszerelést. Mr. Steel áltlában később jön be pár perccel. Még ha késik is valaki, az is előbb felér a harmadikra, mint ő megteszi azt a kb húsz másodpercnyit utat a tanáriból a teremig.  De persze nem ma. Ma pontos, és még mérges is. Nagyon reméltem, hogy nem gondolja úgy, hogy a késő  mi felelőnk. Nem gondolta. Hatalmas kő estett le  szívemről, maikor kiszólította a mögöttem ülő lányt.