Azt mondtam állj! -1. fejezet

2012. febr. 22. 20:22 - írta Mends

   Amikor beléptem az ajtón bűz csapta meg az orromat. Olyan volt, mintha egy üveg körömlakkor folyattak volna végig a gáztűzhelyen, aztán gyújtották volna meg; égetés, körömlakk és gáz szag volt. Ledobtam a kabátomat az előszobai szekrényre és átszaladtam a nappalin a konyhába. Kis, egyszinte házunk legnagyobb tere volt az amerikai konyha. A konyhát és étkezőt csak egy vékony derékig érő pult választotta el a konyhától. Anya ragaszkodott ehez, amikor hét éve ideköltöztünk. Akkoriban elhatározta, hogy az új házat az új élet szimbólumaként tekinti, és az "új élet" tervbe beletartozott az is, hogy megtanul főzni. Viszont iszonyatos tv-mániája van, és azt még ő is belátta, hogy erről nem fog tudni lemondani. Rálátás kellett a konyhából a nappali tv-jére.

   A narancssárga falakat körbe pultok vették körbe és középen volt a kis asztal a három székkel. Oda futottam a tűzhelyhez és levettem a gázról a lábast. Valami komolyan odakozmált benne. A víz - vagyakármi is volt abban - nagyban forrt és büdös gőz szállt ki belőle. Az egész helységben kinyitottam minden ablakot. A márciusi szél kivitte pár perc alatt a büdöset, hideget hagyva maga után. Akármit is próbált anya főzni, nem jött be. Biztos voltam abba, hogy itthon van. A kocsija kint állt a felhajtón és a bejárati ajtó sem volt kulcsra zárva. Éppen a lefolyóba öntöttem az égetett körömlakkot, amikor lélekszakadva megjelent a nappali ajtajában. Zöld kockás inget, alatta fehér ujjatlant és fekete nadrágot viselt. A haját cseppet sem takaros módon a bal vállára rakta copfba. A kusza tincsei össze-vissza szálltak az arca körül. Elragadó volt, azzal a reggeli álmos tekintettel és a rendetlen kinézetével. Olyan fajta, amilyen én még akkor sem tudnék lenni, ha akarnék.

- Mi történt itt? - kérdezte meglepődve.

- A főztöd...szóval, nem is tudom, hogy mondjam...meghalt - mondtam tele szarkazmussal a hangomon, amit nyilván ő még nem fogott fel.

- A francba, elaludtam - dörzsölte meg a szemét. - Pedig csak negyed órára akartam lepihenni. Szétszakadt a fejem.

- Akkor mért nem vetted le a tűzről? - kérdeztem és a cucc után köldtem a lefolyóba még egy adag vizet is.

- Az volt ráírva, hogy kislángon húsz percig forraljuk - vont vállat és mellém állt, hogy megnézze, mit művelek a konyhájában.

Az illata hasonlított a mézhez, de jobban ismertam annál, hogy elhidjem nem ivott pár pohárkával.

- Jó. Mi akart ez lenni? - kérdeztem felvont szemöldökkel, amit ő nem látott.

- Kínai - mosolygott. - Kim adott egy szakácskönyvet, amiben könnyen elékszítkető kínai kaják vannak - biccentett a pulton heverő könyvre. Eddig észre se vettem.

Az eleje piros volt, rajta kusza kínai írás, ami úgy festett, mintha festették volna. A szöveg alatt pedig egy tálba gőzölgő tészta volt, rajta valamilyen szósszal. Kicsit megviseltek tűnt már. A széle rojtos volt és a borítón volt jó néhány karcolás. Nem hittem, hogy azért, mert Kim olyan sokszor lapozgatta volna. Ő sem kifelyezetten egy konyhatündér. Akárhányszor voltam náluk én még soha nem láttam egy szakácskönyvet sem. Ő főleg a lakberendezésért, és a jingjangért volt oda. Abból volt rengeteg könyve, de egyik sem szólt a főzésről. Kételkedtem benne, hogy komolyan tőle kapta.

Miután a lakásból teljesen kiment a szag nekiláttam valami ehetőt összeütni. A hűtőben találtam gombát meg valamilyen húst. Jobb híján bepácoltam a húst, aztán fél óra múlva bedobtam a sütőbe. Így amikorra apa hazajött ehettünk. Apa szinte egész nap dolgozik. Reggel korábban kel, mint én és sokkal később ér haza. Gyakran marad ott túlórázní, így szinte teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor jön haza. Azért általában vacsoraidőre hazahúzza a korgó gyomra. Akkorra valahogy mindenki előkerül és végre le tudom ültetni őket az asztalhoz, kiszelve néhány röpke pillanatot rohanó világukból.

Apa komolyan kopaszodik. Ebből szinte mindig viccet csinálunk, és sejtem, hogy nem csak itthon. Amilyen mérgesen hazajön azt sejteti, hogy az irodában is húzzák ezzel. Pedig őt mindenki szereti. Csupa jót hallunk felőle a munkahelyéről és a barátaitól is. Talán kicsit túl jó is. Nem szól vissza, csak türtőzteti magát. Még ugyan eddig nem történt meg, de biztos vagyok, hoyg egyszer felrobban, és az évek minden dühét kiadja magából. Nem szeretnék ott lenni, amikor megtörténik.

Jó pár pozitív visszajelzést kaptam a vacsorát illetően. Szerintem koránt sem volt ennyire jó, de az éhes népnek még a sült gumi is megteszi. Anya bevállata az elmosogatást, így én visszavonultam és megcsináltam a leckém maradékát, amit nem sikerült, amikor hazajöttem. Igazából csak a kémiát kellett meggyűrnöm. Holnap dolgozatot írunk belőle, és a múlthét pénteki hiányzásom miatt lemaradtam az utolsó anyagról. Fél tíz volt, amikor hallottam, hogy apa nagy, nehéz lépteivel  elhalad az ajtóm előtt. Vártam, hogy bekopog, elvicceli, hogy nem kellene az utolsó pillanatra hagyni a tanulást, és, hogy este már nem fog olyan jól az agy, és inkább menjek aludni. De nem. A léptek továbbhaladtak, el az ajtóm előtt, be a fürdőbe és húsz percen belül ki sem jöttek onnan. Aztán anya is ugyanezt tette. Végül, amikor már majd' leragadtak a szemeim elmentem fürdeni és az ágyban két perc sem kellett, hogy bealudjak.

Másnap apa már elment, amikor felkeltem. Anya kint volt a konyhaasztalnál, kezében egy nagy bögre gőzölgő valamivel és a mai újsággal. A konyhát belepte a kávé bűnös, hívogató illata. Ah lett volna akár egyetlen percem is mondtam volna anyának, hogy nekem is csináljon, de nem volt. Tegnap túl későn aludtam el, és picit elaludtam. Biztos voltam benne, hogy a buszt is le fogom késni. Visszaszóltam anyának, hogy megyek, amikor megjelent és felém dobott valamit, amit sikerült elejtés nélkül elkapnom. A kocsija kulcsai voltak. nagyon meglepődtem. Szinte soha nem adja ki a kezéből a slusszkulcsait. Néha viccelődtünk apával, hogy ha a kocsija és köztünk kellene választania, ő habozás nélkül a járgyányát választaná.

- Neked nem kell? - kérdeztem, mert nem akartam azt kérdezni, hogy "Neked nem ez a mindened?"

- Nem. Jim szólt, hogy nem kell bemennem - vont vállat szemforgatva.

Jim anya főnöke. Néha képes a szabadnapján behívni olyan kis pitiáner munkák miatt, mint a céges papírok lepecsételése. Ez úgy negyed órás munka, és akárki meg tudná csinálni. Több az út, mint a munka. Máskor pedig - mint most is - váratlanul szabadságolja. A pasas a kiszámíthatatlanság tizes listáján megüti a tizenötöt.

- Aha. Szép. Köszi! - vakkantottam és azzal kiperdültem a házból.

Kiálltam a garázsból a Fiattal és végigmenem a főúton. Oklahoma déli részén van egy kisváros, Wynnewood. Ez az én városom. Minden kis poros ól, gondozatlan járdazsegélyéből, minden kidőlt fájából és más hiányosságaiból árad az otthon édes, meleg illata. Az iskola majdnem teljesen a város szélén volt. Mint bármely más iskolának, ennek is a lehető legkisebb a parkolója. Amikor reggelente leszállok a sulibuszról, látom, hogy már minden hely tele van. Őszintén aggódtam, hogy nekem sem lesz helyem, és most nem is értem rá, hogy körbe.körbe furkiázzal a kocsisorok között. Inkább eleve a boltok előtti parkolóba álltam. Bezártam a kocsit, aztán amikor egy autó elengedett, átsiettem az úton be az iskolába. Éppen akkor húztam le a kártyámat, amikor becsöngettek. A folyosókon alig lézengett egy-két ember. És is besiettem az első órámra. Irodalom.

- Miss. Dalmas, nem gondolja, hogy eléksett? - kérdezte karbafont kézzel Mr. Stool, az öreg, bajszos irodalom tanárom.

- Elnézést. Elaludtam - húztam össze magam, remélve, hogy kivételesen nem nézek ki céklaként.

A helyemre slisszoltam, és bezuhantam a belső padba Marina mellé. Ő egy vigyorgó, apró integetéssel köszöntött amíg levettem a kabátom és elővettem a felszerelést. Mr. Steel áltlában később jön be pár perccel. Még ha késik is valaki, az is előbb felér a harmadikra, mint ő megteszi azt a kb húsz másodpercnyit utat a tanáriból a teremig.  De persze nem ma. Ma pontos, és még mérges is. Nagyon reméltem, hogy nem gondolja úgy, hogy a késő  mi felelőnk. Nem gondolta. Hatalmas kő estett le  szívemről, maikor kiszólította a mögöttem ülő lányt.